AZ IMÁDSÁGRÓL : „IZSÁK APÁT TANITÁSA AZ IMÁDSÁGRÓL” alapján

Izsák apát tanítása az imádság mibenlétéról

Minden elkötelezettnek az a célja, és szívének tökéletességével arra törekszik, hogy állandóan, szakadatlanul kitarthasson az imádságban, s amennyire az emberi gyarlóság engedi, eljusson az ember megingathatatlan nyugalmára és a szüntelen tisztaságra. Mert az összes erények épülete a tökéletes imádság megvalósítása felé emelkedik; viszont ha ezek nem ezen a tetõfokon egyesülnek és kapcsolódnak egymásba, nem lehetnek szilárdak és állhatatosak.Ahogy ugyanis nélkülük nem lehet megszerezni, még kevésbé tökéletességre vinni a nyugodt, szünet nélküli imádságot, amelyrõl most beszélünk, éppoly kevéssé lehet állhatatos imádság nélkül megvalósítani azokat az erényeket, amelyek azt elõkészítik.

Nem vizsgálhatjuk tehát kellõképpen az imádság szellemét, sem pedig legfõbb céljáról, ami nem egyéb, mint az összes erényekben a tökéletességre törekvés, nem beszélhetünk megfelelõ elõkészület nélkül.

Tehát az evangéliumi példabeszéd tanítása szerint (Lk 14,28) elõször számot kell vetnünk magunkkal. De még ez az elõkészület sem használ semmit, ha elóbb meg nem tisztulunk minden bűntõl, és ki nem hordjuk a lelkünkbõl a szenvedélyek roskadozó romjait és holt törmelékeit.

Milyen előkészület szükséges a tiszta, õszinte imádsághoz?

-Elõször is el kell vetnünk magunktól általában minden testiség gondját. Nem szabad engednünk, hogy bármely ügyes-bajos dolgunk gondja, sõt akár emléke is zavarjon bennünket.

-Hasonlóképpen el kell távolítanunk minden megszólást, hiábavaló vagy fölösleges beszédet és tréfát.

-Fõként pedig a harag vagy a szomorúság indulatát kell tövestül kivetnünk magunkból. Gyökerestül ki kell irtanunk a testi vágy és : a kapzsiság veszedelmes tűzfészkét is.

Meg kell szabadulnunk minden hasonló gyarlóságtól, melyeket az emberek is  észrevesznek bennünk:

Amivel a lelkünk az imádság ideje elõtt foglalkozik, az emlékezet szükségképpen azt fogja elénk idézni az imádság alatt is. Ezért az imádságra úgy készüljünk elõ, ahogyan az imádság alatt akarunk viselkedni. Ha tehát nem akarjuk, hogy imádság közben eszünkbe jusson valami, akkor még az imádság elõtt igyekezzünk kivetni azt szívünk rejtekébõl, hogy így megvalósíthassuk az Apostol szavait: "Szüntelenül imádkozzatok!" (1Tesz 5,17) , és: "Mindenütt áhítattal, és ne haragos és viszálykodó lelkülettel emeljétek imádságra kezeteket" (1Tim 2,8).

Ha nem terhelik bűnök és világi gondok lelkünket, ha meg nem rontja a veszedelmes vágy nedvessége, akkor a mintegy természetéhez tartozó tisztaságánál fogva felemelkedik, s a lelki elmélkedés legcsekélyebb fuvallatára is a magasba száll: elhagyja mindazt, ami kicsinyes, földi, s az égiek és láthatatlanok felé szárnyal. .

Azért méltán int bennünket az Úr parancsa: "Vigyázzatok magatokra, hogy el ne nehezedjék szívetek tobzódásban, részegségben és az evilági gondok között" (Lk 21,34).

Mi nehezíti el a lelkünket?

Az Úr nem a házasságtörést, nem a paráznaságot, nem a gyilkosságot, nem is a káromlást vagy rablást említette, amelyekrõl mindenki tudja, hogy halálos és kárhozatos bűnök, hanem a tobzódást, részegeskedést és az evilági gondokat, aggodalmakat. Ez a három bűn, ha szó szerinti értelemben követjük el õket, elnehezíti a lelket, elszakítja az Istentől és fogva tartja a földön. Mert hacsak meg nem tisztulunk minden bűntől, és józanul nem tartózkodunk az összes szenvedélyek részegségétől, szívünk még veszedelmesebb tobzódástól és részegeskedéstől nehezül el.

Az imádság mibenlétéról, az imádság különbözõ fajairól.

 Másképpen imádkozunk szükségünkben és veszedelem idején, mint amikor békében és nyugalomban élünk; másképp, ha a mennyei titkok kinyilatkoztatása megvilágosít bennünket, s ismét másképp, ha terméketlenek vagyunk erényekben és lelki szárazság szorongatja a szívünket.

Az imádság egyes fajait kell kifejtenünk, amelyek az Apostol szerint négyfélék. Azt mondja ugyanis: "Elsősorban arra kérlek, végeztess könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat" (1Tim 2,1).

Kétségtelen, hogy az Apostol nem ok nélkül osztotta fel így õket. Nekünk tehát elõször is azt kell kutatnunk, mit jelent a könyörgés, mit az imádság, mit az esedezés és mit a hálaadás. Azután azt kell keresnünk, hogy az imádkozó egyszerre végezze-e ezeket, vagyis hogy mind a négyféle imádság meglegyen-e ugyanabban a könyörgésben, vagy pedig egyenként és felváltva kell-e mondanunk õket: most például könyörgést, máskor imádságot, majd esedezést, majd pedig hálaadást; vagy talán az egyik hívõ könyörgést, a második imádságot, a harmadik esedezést, a negyedik hálaadást végezzen az Istenhez, kinek-kinek kora szerint, vagy ahogy lelke egyéni buzgósága folytán elõbbre jut a tökéletességben.

Az imádság fajainak sorrendje

A könyörgés

"Elsõsorban tehát arra kérlek, végeztess könyörgéseket."

A könyörgés a bűnös kérése, esedezése, mellyel a jelenben vagy a múltban elkövetett bűneiért töredelmes szívvel bocsánatért esedezik.

Az imádság

Az imádsággal valamit felajánlunk vagy megfogadunk az Istennek. Neve "votum", fogadalom. Ahol a latinban ezt olvassuk. "Vota mea Domino reddam" (Zsolt 115,14), ami tehát a szó sajátos értelme szerint így fordítható: "Imádságaimat bemutatom az Úrnak". Hasonlóképpen, amikor ezt olvassuk a Prédikátor könyvében: "Ha fogadalmat tettél az Istennek, ne késsél azt megadni" (Préd 5,3), vagyis: Ha imádsággal fordulsz az Úrhoz, ne késsél azt teljesíteni. Imádkozunk, amikor lenézzük a világ minden dicsõségét, megvetjük a földi kincseket, s megígérjük, hogy szívünk mélységes töredelmével és teljes lelki szegénységgel az Úrhoz ragaszkodunk. Ha azonban a lanyhaságtól elernyedve visszatérünk régi bűneinkhez s fogadalmainkat nem váltjuk be, ezzel adósok maradunk az imádsággal is, s rólunk is áll majd: "Jobb nem tenni fogadást, mintsem megfogad ni valamit, és az ígéretet nem teljesíteni" (Préd 5, 4). A görög szöveg szerint ezt is így fogalmazhatjuk: "Jobb nem imádkozni, mint imádkozni, de hűtlennek lenni az Úrhoz".

Az esedezés

Ezt másokért szoktuk Istenhez intézni, midõn elfog bennünket a lelki buzgóság: vagy

szeretteinkért, vagy az egész világ békéjéért könyörgünk, és királyokért és minden feljebbvalóért" (lTim 2,1-2).

A hálaadás

Azután negyedik helyen következik a hálaadás. Ezzel akkor fordulunk az Istenhez, amikor a lelkünk leírhatatlan elragadtatásában Isten elmúlt jótéteményeiről emlékezik, vagy jelen jótéteményeire gondol, vagy előretekint a jövőbe, hogy mi mindent készített az Úr azok számára, akik Őt szeretik.

Mindenki egyszerre mondja- e ezt a négyféle imádságot, vagy pedig egyenként és felváltva imádkozza?

Nyilvánvaló, hogy az imádság fentebb említett négy faja mindenki számára egyformán hasznos és szükséges.Mégis úgy látszik, hogy az imádság első faja inkább a kezdők számára való, akiket még gyötör bűneik tövise és azok emléke. A második azokhoz illik, akik a lelki előrehaladásban és az erények felé való törekvésben már eljutottak bizonyos lelki magaslatra. A harmadik azoknak az imádsága, akik cselekedetekkel teljesítik fogadalmaikat, és látván mások gyarlóságát, szeretetük buzgósága arra készteti õket, hogy közbenjárjanak értük. A negyedik végül azoknak az imádsága, akik kitépték már a szívükből lelkiismeretük mardosó tövisét, és nyugodtan, megtisztult lélekkel elmélkednek az Úr bőkezűségéről és irgalmáról, mellyel akár a múltban, kár a jelenben elhalmozott bennünket  Ilyenkor, tudtunk nélkül, "maga a Lélek könyörög helyettünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal" (vö. Róm 8,26).

Az imádság e fajaira fokozatosan kell törekednünk. Arra az imádságra kell szert tennünk, amely az erények megszerzéséért vagy valamely bűn kiirtásáért árad a lelkünkbõl. Másként ugyanis az említett magasabb rendű imádságot el nem érjük, csak ha lelkünk ez utóbbi esdeklések során, lassan, fokozatosan halad elõre.

Maga Krisztus is használta ezt a négyféle imádságot

E négyféle imádságot maga az Úr szentelte meg saját példájával, hogy ebben is teljesítse, amit a Szentírás mond Róla: "quae coepit Jesus facere et docere" (ApCsel 1,1), vagyis hogy Ó maga is megtette, amit tanított.

-Jézus használta a könyörgõ imádságot, midõn ezt mondotta: "Atyám, ha lehetséges, múljék el tõlem ez a kehely" (Mt 26,39); vagy amikor az õ nevében mondja a Zsoltárok könyve: "Istenem, Istenem, tekints reám; mért hagytál el engem?" (Zsolt 21,2), és így tovább.

-Esdeklés az, midõn így szól: "Atyám! Akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák dicsõségemet, amit Te adtál nekem" (uo 24); vagy amikor ezt mondja: "Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek" (Lk 23,34).

-Hálaadás, amikor ezt imádkozza: "Áldalak Téged, Atyám, mennynek és földnek Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elõl, és a kisdedeknek jelentetted ki! Igen, Atyám, mert így tetszett Neked!" (Mt 11,25-26); vagy amikor így szólt: "Atyám, hálát adok Neked, hogy meghallgattál. Én tudom, hogy mindenkor meghallgatsz" (Jn 11,41-42).

De bár az Úr e négyféle imádságot, mint látjuk, külön-külön s más-más idõben mondotta, és így megkülönböztette õket, ugyanakkor saját példájával arra is rámutatott, hogy ezek valamennyien összefoglalhatók a tökéletes imádságban, mint például Ó tette abban a hosszú imádságban, amelyet Szt. János evangéliumának a végén olvashatunk.

Az Apostol is a filippibeliekhez írt levelében e négyféle imádságot kissé más sorrendben hozza. Itt arra mutat rá, hogy ezeket néha egyetlen buzgó könyörgésbe kell foglalnunk. Ezt mondja ugyanis:"Minden imádságtokban és könyörgéstekben terjesszétek kérésteket Isten elé, hálaadástokkal együtt" (Fil 4,6). Ezzel elsõsorban arra akart tanítani bennünket, hogy az imádságban és könyörgésben a hálaadásnak össze kell olvadnia az esdekléssel.

Az Úr imádsága

Ezekkel a szavakkal: "Mi Atyánk", nemcsak azt valljuk, hogy Isten, az Úr az egész világegyetem Atyja, hanem egyúttal azt is kifejezésre juttatjuk, hogy ugyanõ a szolga alacsonyságából fogadott fiainak méltóságára emelt bennünket. Majd hozzátesszük: "Ki vagy a mennyekben", hogy szívünk mélyébõl irtózzunk a jelenvaló élettõl, melyben itt a földön lakozunk; idegennek tartsuk azt, ami távol tart bennünket Atyánktól, és helyette szívünk minden vágyával azon ország felé igyekezzünk, ahol hitünk szerint Atyánk lakik. Ne engedjük, hogy megtörténhessék olyasmi, ami méltatlanokká tenne bennünket e hivatásunkra és fogadott fiúságunk méltóságára. Ezáltal ugyanis nemtelenekké válnánk, akkor pedig megfosztana bennünket atyai örökségünktõl, sõt igazságos, szigorú haragját idéznénk fejünkre.

 "Szenteltessék meg a Te neved!" Ezzel teszünk tanúságot arról, hogy minden

vágyunk, minden örömünk Atyánk dicsõsége. Igy követjük az Üdvözítõt, Aki azt mondotta: „Aki magától beszél, saját dicsõségét keresi. De aki Annak dicsõségét keresi, Aki õt küldte, az igazmondó és nincs benne hamisság” (Jn 7,18).Még Mikeás próféta is inkább azt kívánja, hogy bárcsak beszélne hazugságot és ne a Szentlélek ihletné õt, csak a zsidó nép kerülhetné ki a csapásokat s a város pusztulását,a mit jövendöléseiben elõre megmondott! (Mik 2,11). Vagy (Ex 32,31-32).

Amikor tehát ezt mondjuk Neki, akkor más szóval ezt mondjuk: Olyanokká tégy bennünket, Atyánk, hogy megérthessük, felfoghassuk, mily végtelen nagy a Te szentséged; vagy hogy a mi lelki életünk tükrözze a Te szentségedet! Ez pedig csak akkor valósul meg bennünk igazán, ha az emberek " látják jótetteinket és magasztalják mennyei Atyánkat" (Mt 5,16).

"Jöjjön el a Te országod!"

A megtisztult lélek második kérése, hogy egyre inkább megvalósuljon Atyja országa: az az ország, melyben napról napra Krisztus uralkodik szentjeiben, azáltal, hogy kiirtva rút bűneinket kiűzi szívünkbõl a sátán országát. Helyette Isten kezd uralkodni bennünk az erények jó illata által.

Mikor az evangélista "mindennapi"-nak nevezi, ezzel rámutat arra, hogy lelki életünk egyetlen nap sem lehet el nélküle. Amikor pedig azt mondja, hogy "ma", ezzel arra utal, hogy mindennap magunkhoz kell vennünk: mert nem elég, ha tegnap részesültünk benne; ma is hasonlóképpen élveznünk kell. Tudjuk ugyanis, hogy akik most kiérdemlik Tõled, azoknak az eljövendõ életben is megadod. Azért arra kérünk, hogy ma is add meg nekünk. Mert aki ebben az életben nem érdemli meg, amabban sem részesülhet benne.

"Bocsásd meg vétkeinket!"

"És bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezõknek."

Arra is alkalmat nyújtott és utat mutatott az imádkozóknak, hogyan bírják kegyes és irgalmas ítéletre az Istent. Vagyis mintegy hatalmat adott arra, hogy enyhíthessük Bíránk ítéletét, s megbocsátásunk példájával Őt is bűneink bocsánatára bírjuk, midõn így imádkozunk Hozzá: "Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk".

Ebben az imádságban bizakodva csak az kérhet nyugodtan bocsánatot elkövetett bűneiért, aki az ellene, és nem az Úrral szemben vétkezõk iránt elnézõ. Aki tehát nem bocsát meg szívbõl ellene vétkezõ testvérének, az ezzel a könyörgéssel nem bocsánatot, hanem kárhozatot von magára. Mert "irgalom nélkül sújtja azt az ítélet, aki nem gyakorolt irgalmasságot" (Jak 2,13). :

„ÉS ne vigy minket kísértésbe!”

Azt mondja a Szentírás: „Aki nem szenvedett kísértést, nem kipróbált" (Sir 34,9. LXX); másutt pedig: "Boldog az az ember, aki kiállja a kísértést! Gal 1,12).

A Miatyánknak ez a kérése tehát, azt jelenti: ne engedd, hogy a kísértésben elbukjunk! Hiszen Jób is szenvedett kísértést, de nem bukott el a kísértésben.

Végül ez következik a Miatyánkban: „De szabadíts meg a gonosztó! Vagyis: ne engedd, hogy a sátán erõnkön felül kísértsen bennünket, hanem a kísértéssel együtt add meg a szabadulást is, hogy elviselhessük (vö. 1Kor 10,13).

Ne kérjünk mást, csak amit az Úr imádsága magában foglal.

A magasabb rendű imádság

Ebben az imádságban tehát megvan a tökéletesség teljessége, hiszen maga az Úr diktálta és rendelte el. Meghitt barátait azonban fel szokta emelni arra a magasabb rendű állapotra emelkedettebb imádságra, amelyet oly kevesen ismernek és gyakorolnak. Ez meghalad minden emberi érzéket. Nem emberi hangból, nem a nyelv mozgásából vagy szavak kiejtéséből áll, hanem lelkünk mélyéből tör fel, melyet megvilágosított a mennyei fény, s nem nyomorúságos emberi szavakba foglal, hanem összes lelki tehetségeink egyesüléséből, mint valami bõséges forrásból áraszt ki csodálatos módon az Ur felé. Erre az imádságra maga az Úr is példát adott, amikor az evangélium leírása szerint egyedül imádkozott a hegyen, vagy hallgatagon magába merült, amikor halálküzdelme alkalmával utánozhatatlan buzgóságában vérrel verítékezett.

"Nem tökéletes az az imádság, ha a szerzetes közben akár önmagára, akár magára az imádságra gondol". )

Milyen ismertetõjelei vannak az olyan imádságnak, melyet meghallgat az Úr?

A meghallgattatás jele

Ha imádságunkat nem zavarja semmiféle aggodalom és bizakodó kérésünket nem veri le a kétségbeesés, hanem úgy érezzük, hogy már az imádság folyamán elnyertük, amit kértünk, akkor ne kételkedjünk abban, hogy imádságunk hathatós volt és eljutott az Istenhez. Mert ki-ki annyira nyer meghallgattatást és érdemli ki kérése teljesülését, amennyire hiszi, hogy Isten reá tekint és segíthet rajta. Az Ür ugyanis sohasem vonja vissza, amit egyszer kijelentett: "Bármit kértek az imádságban, higgyétek, hogy megnyeritek és megleszen tinektek" (Mt 11,24).

A fentebb említett bizakodás kérésünk meghallgatásában talán inkább csak a szenteket illeti meg?

Az Úr szava például abban jelölte meg kérésünk meghallgattatását, ha ketten egyetértünk: "Ha ketten közületek egyetértve kérnek valamit a földön, meg fogják nyerni az Atyától, Ki a menyekben vagyon" (Mt 18,19). Második oka a rendíthetetlen hit, melyet az Úr a mustármaghoz hasonlít: "Bizony mondom nektek: Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok e hegynek itt: Menj innét amoda! - átmegy, és semmi sem lesz számotokra lehetetlen (Mt 17,19).

Eredhet a meghallgattatás az állhatatos imádságból is, amelyet az Úr a kérõ meg nem szűnõ kitartása miatt "alkalmatlankodás"-nak nevezett: "Bizony mondom nektek: Ha azért, mert barátja, nem kelne is fel, hogy kielégítse, alkalmatlankodása miatt mégis felkel és odaadja neki, amire szüksége van" (Lk 11,8).

Lehet a meghallgattatás az alamizsnálkodás gyümölcse is: "Zárd az adományt a szegény szívébe, és az majd közbenjár érted a szorongatás idején" (Sir 29,15). Meghallgatásra találhatunk életünk megjobbítása és az irgalmasság cselekedetei által is, a Próféta szavai szerint: "Oldozd meg az istentelenség kötelékeit, oldd meg az iga köteleit". Majd néhány sorral késõbb, amelyekben a terméketlen böjtöt ostorozza, így folytatja: "Akkor majd könyörögsz, és meghallgat az Úr; kiáltasz, és Ó így szól: Íme, itt vagyok!" (Iz 58, 6; 9).

Néha maga a súlyos megpróbáltatás is arra készteti az Urat, hogy meghallgassa kérésünket, e szavak értelmében: "Szorongatásomban az Úrhoz kiáltottam, s Ó meghallgatott engem" (Zsolt 119,1). Másutt pedig ezt olvassuk: "Ne nyomorgasd a jövevényt... Ha Hozzám kiált, meghallgatom, mert én irgalmas vagyok" (Ex 22,21; 27).

Láthatjátok tehát, milyen sokféle módon el lehet nyerni a meghallgatás kegyelmét: hogy senkit se verjen le a bűntudat, és ne essék kétségbe, hogy nem nyeri el, ami elõmozdíthatná üdvösségét.

Azért habozás és bizalmatlankodás nélkül tartsunk ki az imádságban. Ne kételkedjünk abban, hogy ha állhatatosak leszünk benne, mindent megnyerünk, amit Isten szándéka szerint kérünk. Az Úr ugyanis, Aki mindent kész megadni nekünk, ami örökkévaló és égi, arra buzdít bennünket, hogy : alkalmatlankodásunkkal mintegy kényszerítsük Ót. Hiszen akik így vannak terhére, azokat nemcsak hogy nem nézi le és nem utasítja el Magától, hanem egyenesen készteti és dicséri, s kegyesen megígéri, hogy mindazt megadja nekik, amit állhatatosan Tőle remélnek: "Kérjetek, és adnak nektek; keressetek, és találtok; zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek" (Lk 11,9-10). Másutt meg ezt mondja: "Bármit kértek bizalommal az imádságban, megnyeritek, és semmi sem lesz számotokra lehetetlen" (Mt 21,22; 17,20).

Ha tehát a fentebb említett okok közül egyik sincs meg bennünk, amelynek alapján meghallgatást remélhetnénk, legalább ez a folytonos alkalmatlankodás bátorítson fel bennünket: hisz erre minden érdem és fáradság nélkül bárki szert tehet, aki csak akar. Biztos lehet azonban az imádkozó, hogy nem talál meghallgatásra, ha kételkedik abban, hogy meghallgatást nyer. Ne kételkedjünk az Úr ígéretében:

"Bármit kértek bizalommal az imádságban, megnyeritek" (Mt 21,22). Jó, ha gyakran gondolunk Szent János evangélista szavaira, amelyek végérvényesen eldöntik, ami esetleg még vita tárgya lehetne ebben a kérdésben: "Él bennünk a bizalom Isten iránt, hogy bármit kérünk is akarata szerint, meghallgat minket" (1Jn 5,14). Tehát csak arra vonatkozólag lehet meg bennünk a teljes és megingathatatlan bizalom, hogy meghallgatásra találunk, ami nem a mi saját kényelmünkre és ideig való vigasztalásunkra szolgál, hanem ami megegyezik az Úr akaratával. Ugyanezt az Úr imádságában is hozzá kell értenünk ezekhez a szavakhoz:

"Legyen meg a Te akaratod", vagyis ne a mienk.

Az Úr említett példáin okulva mi is hasonló imádsággal végezzük minden könyörgésünket, s mindig tegyük hozzá minden kérésünkhöz: "De azért ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te" (Mt 26,39).

Elsõsorban azt az evangéliumi parancsot tartsuk mindig szem elõtt, hogy rejtekben, zárt ajtó mögött imádkozzunk Atyánkhoz (Mt 6,6).Ezt mi a következõképpen valósíthatjuk meg:

Akkor könyörgünk "kamránkban", ha szívünkbõl teljesen eltávolítjuk minden gondolat vagy aggodalom zaját, s mintegy titokban, meghitt beszélgetésben tárjuk fel könyörgéseinket az Úr elõtt. "Zárt ajtó mögött" imádkozunk, ha bezárjuk ajkunkat, s teljes csendben könyörgünk Ahhoz, Aki nem szavainkat, hanem szívünket vizsgálja. S akkor imádkozunk "rejtekben", amikor csupán a szívünkben és lelkünk teljes odaadásával, egyedül Isten elé terjesztjük kéréseinket, hogy még az ellenséges hatalmak se ismerhessék fel, miért imádkozunk.

Jó, ha csak röviden és csak csendben imádkozunk.

Imádságaink célja és beteljesülése

Üdvözítõnk így imádkozott Atyjához: "A szeretet, amellyel engem szerettél, legyen bennük, és ók mibennünk" (Jn 17,26); másutt pedig: "Legyenek mindnyájan egyek! Amint Te, Atyám, bennem vagy és én Tebenned, úgy legyenek ók is mibennünk" (uo. 21). Ez az imádság akkor valósul meg bennünk tökéletesen, ha az Üdvözítõ tökéletes istenszeretete, mellyel Ó elõbb szeretett minket (1Jn 4,10), átömlik a mi szívünkbe is, és így teljesedik bennünk az Úrnak ez az imádsága, melyről hisszük, hogy nem lehet hiábavaló.

A szüntelen imádság iskolája

A tökéletes imádság elsajátításának módját a gyermekek oktatásához hasonlítjuk. Ezek csak úgy értik meg  az elemi ismereteket: csak akkor ismerik fel a betűk vonalait, csak akkor képesek biztos kézzel maguk is leírni õket, ha alakjaikat bizonyos minták és formák után szorgalmasan viaszba vésik, s így folytonos szemlélet és mindennapi utánzás révén hozzászoknak leírásukhoz. Ugyanígy a lelki szemlélõdés elsajátításához is mintára van szükségetek. Tekinteteteket állhatatosan erre kell szögeznetek, s folytonos üdvös elmélkedéssel el kell sajátítanotok, hogy ennek segítségével az elmélkedés révén felemelkedhessetek magasabbrendű szemlélõdésre.

E tudománynak: az igazi imádságnak, melyet el akartok sajátítani, szintén van ilyen mintája. Mindenkinek, aki szünet nélkül arra törekszik, hogy állandóan Istenre gondoljon, hozzá kell szoknia, hogy szüntelenül ezt forgassa szívében s róla elmélkedjék, kiűzve a szívébõl minden más gondolatot. Másképp ugyanis nem tudja megõrizni a lelkében, csak ha minden testi gondtól és aggodalomtól elszakad.

Ha tehát meg akarjátok tanulni, miképpen kell állandóan Istenre gondolni, akkor szüntelenül ezt az imádságot kell ismételnetek:"Isten, fordítsd figyelmedet segítségemre, Uram, siess megsegítésemre!”(Zsolt 69,2).

Ha például a mértéktelenség szenvedélye szorongat; ha olyan ételekre vágyom, amelyek a pusztaságban ismeretlenek, s ha a sivatag nyomorúságában királyi ételek illata száll felém s ellenállhatatlan vágy ragad megkívánásukra, vagy elõfordul, hogy az étkezés megállapított ideje elõtt evésre érzek kísértést, vagy csak szívem nagy szomorúságával tudom megtartani az önmegtagadás szokott, méltányos mértékét. Megesik, hogy testi vágyaim ostroma miatt szigorúbb böjtre volna szükségem, de gyomrom gyengesége tiltakozik ellene, vagy valamely betegség riaszt vissza tõle, olyankor ezt kell mondanom: "Isten, fordítsd figyelmedet segítségemre; siess, Uram, megsegítésemre!"

Állandóan s szüntelenül kell tehát imádkoznunk ezt a zsoltárverset, hogy a balsorsból kiragadjon,a jó sorsban megtartson az Úr, s ne engedje, hogy felfuvalkodjunk.

A tökéletes imádság elsajátítása

Szüntelenül ragaszkodjunk ehhez az imádsághoz. Ha folytonosan használjuk és állandóan elmélkedünk róla, lassanként megerõsödik a lelkünk, s elveti magától és elutasítja az összes (többi) gondolatok gazdagságát és bõségét; megelégszik ennek a zsoltárversnek szegénységével is, s így nagyon könnyen eljut arra az evangéliumi boldogságra, mely a többi boldogság közt az elsõ helyet foglalja el. Azt mondja ugyanis a Szentírás: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa!” (Mt 5,3). Aki ugyanis állhatatosan kitart a maga lelki egyszerűségében és ártatlanságában, az senkinek sem árt, senkinek sincs terhére, hanem megelégszik a maga egyszerűségével, s egyedül csak arra vágyik, hogy ne essék prédájául az ellene áskálódók cselvetéseinek. így lelki értelemben olyan lesz, mint a borz: megvédi õt az evangéliumi Szikla állandó oltalma, vagyis az Úr szenvedésének emlékezete, s a fentebb említett zsoltárversről való szüntelen elmélkedése védelmében elháríthatja az ellenség támadó cselvetéseit. Erről a lelki értelemben vett borzról mondja a Példabeszédek könyve is: "Gyenge nép a szirti borz: a sziklába építi lakását" (Péld 30, 25. LXX). S valóban: van-e gyengébb teremtés a keresztény embernél? Aki azonban ezt a gyengeséget hasznára fordítja, az nemcsak az ártatlanság egyszerűségét nyeri el, hanem azt a tudományt is, hogy felismerje, mi a helyes. Ettől megerõsödve kiirthatja a mérges kígyókat, lába alá gázolja a sátánt, s lelke buzgóságával felemelkedik arra a lelki magaslatra, amelyet a szellemi értelemben vett szarvas jelképez: a próféták és apostolok hegyein legel, vagyis . ezek legfölségesebb és legmagasztosabb titkaival töltekezik.

Így jut el a lelkünk ahhoz a legtisztább imádsághoz, amelyrõl az Úr segítségével beszéltem. Ennél már semmiféle kép nem lebeg lelki tekintetünk elõtt, sõt szavak vagy hangok egymásutánjára sincs szükségünk. Ezen a fokon lelkünk túlemelkedett már minden anyagon, ami érzékelhetõ és látható: s imádságunk e lélek izzó áhítatából, szívünk mondhatatlan elragadtatásával, szellemünk kielégíthetetlen mohóságával árad az Isten felé, szavakba nem foglalható sóhajtásokkal és szárnyalással.

Azért elsõsorban azt kell tudnunk, hogyan valósíthatnánk meg ezt az imádságot, vagy miképpen õrizhetnénk meg állandóan az emlékezetünkben ezt a zsoltárverset?

Három dolog van, ami állhatatossá teszi a lelkünket: a virrasztás, az elmélkedés és az imádság. Ha ezekhez állandó buzgósággal ragaszkodunk, megszerzik lelkünk állandó szilárdságát. Mert keveset imádkozik az, aki térdelés közben is bármi módon elszórakozik. Azért amilyenek imádság közben akarunk lenni, olyanoknak kell lennünk az imádság ideje elõtt is. Lelkünk ugyanis a könyörgés ideje alatt szükségképpen megelõzõ lelkiállapota szerint alakul, s ugyanazok a gondolatok, amelyekkel az imádság elõtt foglalkozott, emelik fel az égiekhez, vagy rántják le a földiekhez.